Előszó helyett
A felületem önmegnevezése színházkritikai blog. Furcsa egyvelegnek tűnhet ez. A blog értelmezése nem feladatom, lásd a honlap véleményét a kérdésről. Még a színházzal is ellennénk valahogy (egyelőre). De kíváncsi lennék, az olvasók közül ki mit mondana arról, mi a kritika, a kritikus, vagy mitől kritikai egy vélemény vagy egy szemlélet.
Első közelítésben: valaki beszél (ír), mégpedig művészetről, értelmező céllal. A mi esetünkben színházról, rövid-, esetleg középtávú fogyasztásra. Ennyi, ami bizonyos. Mondhatom, nem valami sok. Valamiből ki kellene indulni. Annál is inkább, mivel valahogy reagálnom kell arra az ellenvetésre, mely szerint az utólagosság eleve torzít, vagyis a színházról való beszéd csak akkor lehetne hiteles, ha úgy működne, mint a sportközvetítés, s ez nyilván abszurd.
Kihez szólok? Mivel ― ennyit tán nem csalás elárulni ― van már fogalmam arról, mit és hogyan képzeltem el itteni tartalom gyanánt, elég a gyakorlati válasz: aki olvassa, azaz képes és hajlandó is rá. Ezt úgy kell érteni, hogy valószínűleg termékenyebb e blogot olvasni, ha láttuk előzőleg a kérdéses előadásokat. (Remélem persze, hogy írásaim érdekcsigázóak lesznek önmagukban is, ez nem külön cél.) Másrészt nyilván szeretnék egy határozott beszédmódot képviselni, melyet az Olvasónak ki kell ismernie. Természetesen változik, alakul a beszédkörnyezet, figyelni fogok a fogadtatásra. De ez nem szándék vagy ötlet, hanem kényszer. Abból az érzéki tényből adódik, hogy egy tetszőleges értelemben vett süketszobában (teljesen visszhangtalanná szigetelt tér) néhány percnél tovább képtelenség meglenni, mert az ember megtébolyodik benne. A párbeszédjelleggel viszont mindig is voltak problémák a műértés történetében. Garantált, hogy majd félrecsúszunk itt is. Türelmet követelek magamtól és remélek az Olvasótól.
Meg kell hát kísérelnem bevonni a párbeszédbe más fórumok kritikusait. Tartok tőle, hogy ez új elem vagy legalábbis kivételes a mai hazai gyakorlatban, pedig ha a süketszoba-effektusra gondolunk, ez különös képet tár elénk a jelen állapotairól. Erről tehát több szó ne is essék.
Mi lesz a mondandóm? Mert mindenki minden pillanatban értelmez, ha ember; és a művészet egyik jellemzője, hogy ezt folyton-folyvást emlékezetünkbe idézi. A kritikus, aki ezt egyenesen beszédtémává kénytelen tenni, csak a figyelme célzottságával tud azzá válni, amivé kell. Mire szűkítsük egy előadás tapasztalategyüttesét? Figyelemre méltó, mennyire gúzsba köt itt a nyelv: egy egysíkú, egylogikájú jelzésrendszert használhatunk csupán mindarra, amit nyelv, képiség, hangzás, hő, mozgás- és térészlelés (és mi minden más) egymásra hatva közöl. Ezen felül még egy sajátos egyensúlyteremtési kihívás is áll kritikáim előtt. Egyfelől ugyanis a legtöbbször tudatosítani, rögzíteni kell, voltaképp mi is az, amit színházi előadás gyanánt tapasztalunk. Másfelől a párbeszéd-kialakítás mint cél előírja a másikra figyelés kötelességét, benne a véleménycserére, az ítéletmegvitatásra való késztetéssel. Az olvasó és a műélmény tehát egyidejűleg vár tőlem figyelmet. Hatezer karakteres felső korlát és kötött szempontrendszer kell, másképp elúszom. (A felső korlát a törzsszövegre értendő, tehát nem számít bele a cím, az alcím és a jegyzetanyag.) Három oldal egy szuszra kényelmesen elolvasható, de ahhoz elég kevés, hogy lehetne módom mellébeszélni. Mármint abból a szempontból, hogy elemzéssé tágítható állásfoglalásokat várok el magamtól.
Két tényező választ el a tudományosságtól ezen a felületen. Egyrészt mellőzöm az eszköztár jó részét (tárgyi források használata, történeti szemlélet alkalmazása és azoknak a szakszavaknak a segítségül hívása, ami megkerülhető, vagy amit egy nem bölcsész színházba járónak külön magyarázni kell, de ez két mondatnál rövidebben nem lehetséges). Másrészt az előadás vége után a lehető leghamarabb megpróbálom közzétenni a róla szóló szöveget. Különben fölerősödik a felejtés. (A színházi emlékezetszerkezet jelenségére azért vetünk majd pár alkalommal néhány pillantást, félig kilépve a kritika műfajából a rekonstrukció irányában.) Minden más tekintetben a magyar színháztörténet-írás rekonstrukciós szempontjait tekintem irányadónak, kivéve természetesen a hatástörténet végigkövetését (mert az még nem érzékelhető). Az öt kiindulási szempont ennek megfelelően: a kulturális kontextus (minden tény, amely előzetes tudásként releváns), a rendezés mint koncepció, a dramatikus anyag, a látvány- és hangzásvilág megoldásrendszere és a színészi játék sajátosságai. Ezek a szövegben formailag nem lesznek elkülönítve, a sorrend változhat, sőt egyes elemek ki is maradhatnak, mert az elemzéssel szemben itt nem cél az áttekintés.
Felvethető még, mennyire lesznek és lehetnek szubjektívek az itt a jövőben olvasható írások. Én e tekintetben csak két dolgot mondhatok. Nem kívánok magamról írni, de a kritikával illetendő előadások kiválasztásában kizárólag az ízlésem vezérel, amelyhez valószínűleg fokozatosan hozzánő idővel némi történeti tudatosság. Így talán érthetőbb, miért tartom fontosnak, hogy régóta műsoron lévő produkciókról is nyilatkozzam.
A kritika itt: emlékeztető. Tehát hiányos, torzító, stb. Ezért nem is tehettem mást, mint hogy kikerülve az előszóműfaj két csapdáját, nem mentegetőztem, nem ígértem, hanem elvárásokat kerestem egy lényegében adott keretben, amely valóban szűk és kényelmetlen.
A többit maga a diskurzus hozza elénk.
