Színházkritikai blog

Vitaindítónak szánt színházi tárgyú kritikáim gyűjtőhelye, amely a mindennapok hazai színházkedvelőjének igyekszik közérthető, ugyanakkor szakmailag igényes nyelven szempontokat adni az élményt mélyítő előadásértelmezéshez.

Friss topikok

A jelentésvesztés dramaturgiája

2014.03.16. 21:42 | mvince | Szólj hozzá!

A kritikától általában valamiféle értékítéletet várunk („érdemes-e megnézni?”, vagy: „most akkor mit is gondolhatunk?”). Én azonban úgy gondolom, hogy a kritika a nézői emlékezés egyik formája, s én nem emlékszem arra, hogy az előadás közben magamban értékeltem volna, ami történik. A minősítés helyett tehát a megnevezés és a besorolás kap majd elsődleges szerepet: az, hogy mire figyeltem voltaképpen.

Először is feltűnt a megváltozott címfordítás, ami az elhangzó (dramatikus) szöveg legfeltűnőbb különbsége volt az ismert, olvasható magyar változatokhoz képest. (Dramaturg és fordító: Ungár Júlia.) A meggyfa tudvalevőleg ott is nő, ahol a tulajdonos nem akarja.  A magyar néző által ismert és várt cseresznyéhez képest a meggyeskert értéke tehát legalábbis kérdéses; generációkon átívelő családi vagy pláne nemzeti értékként beállítani pedig már kifejezetten ironikusnak vagy szánalmasnak hat. Jelen esetben éppenséggel mindkettő igaz. A díszlet (Ambrus Mária munkája) ezt a félrecsúszott értékelést vizualizálja. Nem a referenciális hitelesség, vagy valamiféle stilizáció igénye felől értelmezi a környezetet, hanem teljesen elrugaszkodva bármiféle ábrázolási kísérlettől, a megjelenő világ műviségét húzza alá erőteljesen. A két pálmafa, amit az első és a harmadik részben látunk, hangsúlyozottan műanyagból van. Körülötte se fű, se bokor, se egyéb háttér. Emellett a fák helye nem jelöli a térben, hogy hol végződik az enteriőr és hol kezdődik az exteriőr; s az elrendezés e sajátosságára a színészi mozgás és a szöveg sem reflektál.

A második részben hasonlóan művi és absztraháló hatást kelt, ahogy a színpad hátuljára felállított és kifeszített műanyag ezüst fóliából fa formájú darabok hiányoznak. Így a fák kivágása – a vizuális kimetszés értelmében – már azelőtt megkezdődik, mielőtt Lopahinnak akárcsak módja nyílna erről dönteni. A két szélső részben feltűnik továbbá egy macskafej formájú műanyag fülke, amely egyszerűen a megjelenítetthez képest a mindenkori másik teret különíti el (a ház belseje, a kert bejárata, stb…). Macskaságát meglehetősen nehéz vonatkoztatni bármire, bár az igaz, hogy ötletesen mozgatják a térben. Igazi jelentőségre a zárlatban tesz szert majd. A posta irritáló időjelzés gyanánt egy bőrönd méretű és alakú mobiltelefon-szimulációként van jelen a harmadik részben, mint a szereplők által észre nem vett változás  tolakodó metaforája.

Az előadás tehát egy olyan környezetben zajlik le, ahol a szereplők mozgása és a verbális megjelenítés sokkal erősebben kijelöli a tér koordinátáit, mint maga a tárgyi-anyagi közeg. Nemcsak a ”kint” és a ”bent”, hanem a lokalizálhatóság általában is bizonytalanná válik a rendezés képi világában. Erre ráébredve a néző másképp, élesebben érti az otthon kiüresedésének és jelentésvesztésének dramatikus folyamatát is. Ez a megoldás természetesen egy speciális dramaturgiai olvasási módhoz vezet el. Így ugyanis megnyílik a lehetőség arra, hogy a néző leépítse magában a cselekményszerűség elvárásrendjét, és helyette egymást értelmező, átíró-dekonstruáló gondolatszólamok összhatásaként olvassa a dramatikus struktúrát. Ehhez szolgálhat keretként, ahogy a rendezés a vizuális környezet szétmállasztásával dekontextualizálja, üresbe futtatja a szereplőit. Így az alakok annak ellenére, hogy tulajdonképp nincsenek kimerevítve az időben, mégis panoptikumba rendezhetők. Az előadás legnagyobb kérdése ebben a tekintetben, hogy mennyire volt érdemes megtartani a realista bázisú színészi játék és a zárt dramatikus rend konvencióit; a radikálisabb, poentírozó hatású szövegredukció és az absztraktabb figuraépítés ellenében. (Az utóbbi példája lehet Hudi László 1999-es Cseresznyéskertje). A színészi teljesítmények így átmeneti státuszba kerülnek. Értelmezésük azon múlik, mögéjük írja-e a nézés a veszteség és az önvesztés narratíváit (akár ironikusan is), vagy az elvonatkoztatás ajánlatait fogadja el.

Kerekes Éva Ljubov Andrejevnájának lélektani értelemben nincs életkora, de nem tudunk irányában sem fölényt, se szánalmat, se megértést tartósan érezni,  hiszen a család tagjai és a többiek is szinte pillanatról pillanatra átértelmezik a hozzá való viszonyukat. Amikor aranyat ad egy kéregetőnek, azt egy dáma eleganciájával teszi, előtte azonban egy vénasszony ügyetlenséggel ejti le a pénztárcáját. Ezt követően kislányos affektálással sajnáltatja magát, saját ostobaságáért. (Ezt a döbbenetes testjátékbeli repertoárt Zsótér egyébként nem először használja ki – ehhez hasonló – dramaturgiai többirányúság céljából.)

Nagy Zsolt mint Lopahin nem tud sem kívülálló, sem bennfentes maradni. Amikor elmenne és lelép a színpadról, visszahívják, amikor meg kellene érkeznie, szinte törvényszerűen elkésik. Az alakítás egészének végkövetkeztetése, hogy a racionális igazság szólama, miután nem értették meg, saját jóslata beteljesülésének pillanatában egyszerűen létalapját veszti. Lopahin hanghordozása leginkább higgadtnak és érzelemmentesnek mondható az első két részben. Nincs egyetlen értelmezhetetlen, nem célszerű gesztusa sem. Amikor azonban bejelenti, hogy ő vette meg a birtokot, szövegmondása hirtelen földúsul indulattal. Nem tudni, sír-e vagy kárörvendően kacag, pótcselekvésszerűen emelgeti a karját fölfelé, simogatja az arcát, szorítja ökölbe a kezét, és néz hol a közönségre, hol lefelé. A meggyeskert birtoklójaként lényegében megsemmisíti azt, ami őt identifikálhatná. A meggyeskert megszűnésével felemelkedése, bosszúja (?), s ezzel ő maga is közegét veszti.

A példák kiválasztásának esetlegessége is mutatja az alakok értelmezésének már említett stabilizálhatatlanságát. Mert mindeközben a realisztikus alapú figuraformálás ellenére rengeteg a statikus testpozíció, az egy helyben állás, a gesztikuláció visszafogása. A szereplők helyzete ily módon tablószerű összképekbe sűrűsödik, és ez szinte észrevétlenül erősebbé válik vizuális jelként, mint a viszonyoknak a szövegben kifejtett lélektani rajza. Mindez úgy írja át a dialógusok értelmezését, hogy nem az egyes sorsok és szólamaik különálló jellege válik érdekessé, nem az úgynevezett párhuzamos monológok közhelyes és hagyományosan félreértett struktúrája működik; hanem a meg nem értés a konkrét párbeszédszerű helyzetekben, de facto valósul meg. Ehhez képest válik izgalmassá az, ahogy a külső idő elfelejtődik, így aztán a végkifejletben annál erőteljesebben tolakodik az értelmezés fókuszába.

A néző felé fordulásokkal a szereplők önreflexiója ironikus, már-már kettős kódolású félreszólások sorozatává válik. Se a teljes magány, se a teljes megértettség nem lehetséges ebben a környezetben, ezért az előadásnak nincs egy pillanata sem, amelyet stabilan az egyik szereplő nézőpontjából, az ő igazsága felől tudnánk olvasni. Ez sokszor komikus (vö. a farce megjelöléssel a színlapon), de még inkább zavarba ejtő, mert bizonytalanságban tartja a nézői értékítéletek kiinduló pozícióját. A színészi alakításokról mindebből fakadóan nehéz a többi szerepformálástól elkülönítve beszélni: inkább csak egyes jelenetek kimetszése válik lehetségessé.

Az összkép és az általános benyomás vonatkozásában végül mindenképpen szót kell ejteni az előadás legemlékezetesebb szekvenciájáról. Világosan mutatja ugyanis az értés már jelzett ambivalenciáit, és az előadás valódi nézői kihívását. A zárlatról van szó, amely Békés Itala Firsz-formálásához kötődik. A figurának a rendezésben nincs nemisége. A játszó test és a dramatikus alak életkorának egybeesése a meghatározó (80 év fölött). A szereplő, miután mindenki elment, belép lassú, csoszogó, öreges, de méltóságteljes járással, bemegy középre, és pár szóval konstatálja a helyzetét, majd leül. Hosszú szünet következik. A tér és a test egymás metonímiájává válik azáltal, hogy mindkettő kontextusát veszti: egyiknek se tudjuk karakterizálni a jelentését az elhagyatottságon kívül. A figura az üresség rekvizitumává válik, környezete pedig benne személyesül meg. A jelenet emblémájaként olvasható annak, ahogy Zsótér Meggyeskertje a jelentésvesztés folyamatát rendezi meg első Csehov-előadásában. A szorongó, tehetetlen Firsz bezárja magát a macskafejbe. A tér elsötétül, csak egyetlen fénycsóva közelít rá a szemlyukból kifelé figyelő arcra. Halljuk a házat bontó kopácsolás zajait, majd lemegy a függöny. Az előadás lebontja azt, amiről eddig beszélt, és egy új szemszöget emel a nézői horizontba: a tragédia nézésének metódusát. De mivel maga az előadás végig a műviség képzeteit nyújtotta, a történteket nehéz (tisztán) tragikusan érteni. A néző csupán figyel, mert nem tehet mást, és küzd azzal, hogy tartalommal telítődjék meg az, ami kiüresedett.

Címkék: Örkény Színház Csehov Kerekes Éva Nagy Zsolt Zsótér Meggyeskert Békés Itala Firsz Ljubov Andrejevna Lopahin Hudi László

Élő test, halott én

2013.01.20. 18:55 | mvince | Szólj hozzá!

Zsótér, Kurázsi mama és gyerekei, 2012

Zsótér Sándor Kurázsija az identitásvesztés tragédiájaként olvastatja újra Brecht szövegét. Az előadás a félhalottá válás nagyon is testi és képi folyamatrajzait mutatja be, ahol a test tárgyi és organikus minősége között problémátlan az átmenet. A háború léthelyzetét szinte csak a nyelv képzi meg, ezáltal a cselekményt motiváló hatalmi működés csak metaforikusan érthető. Olyan közegként, amely nyílttá teszi az emberi élet folytonosan tévelygő természetét, és az érvényesülés agressziója egyre erősödő uniformizáló, gyilkos hatássá válik. Zsótér rendezése az individuum kategóriájának e fölszámolódását egy lassú, sokhelyütt statikus képekből épülő narrációval mondja el; s nagyon erőteljes színészi (test)játék tartja egyben ezt a roppant érzékeny dramaturgiát.

A rendezés ugyan hangsúlyosan a szövegből indul ki, a színházi értelmezést mégis a vizualitás irányítja. A díszlet (Ambrus Mária) és a jelmezek (Benedek Mari) önmagukban is retorikus típusú felfejtést várnak el. A megjelenítés ugyanis sok szinten ellenáll a téridő egyértelműsítésének. A jelmezek nem hordoznak olyan jelzéseket, amelyek a cselekményt elhelyeznék valamikorra vagy valahova. A díszlet pedig ellentmondásos e tekintetben: mozgatható festett felületeket látunk (vászon vagy fatábla), amelyek freskókat, tájképet, politikai plakátot vagy zászlót ábrázolnak a legkülönbözőbb kulturális kontextusokból. A vallási reprezentáció kezd itt el politikai önmegjelenítési formákat használni (vagy fordítva), s ez lényegében bárhol és bármikor megeshet. Még akkor is, ha a fölül kivetített számítógépes térkép és a szöveges narráció rögzíti a történeti hátteret. Az egyetlen visszatérő térelem egy szintén mobil, átlátszó falú fülke, amely a tér belső osztását szolgálja sokféle aktuális jelentéssel. Ez a közeg nagyon absztrakt módon lesz így a semmi tere, a káoszé, ami a háború maga. A szereplők csak tévelyegnek, vagy még azt sem. Legtöbbször csak állnak és dilemmáznak a kétdimenziósként érzékelt történeti díszletezés előtt, statikusan, a maguk háromdimenziós, ideológiák előtti, testi mivoltában.

A testek dramaturgiai útja itt nem koreografikusan, hanem szerepenként változóan épül ki. Kurázsinál (Kováts Adél) a test puszta látványa, a jelmez és a mimika meghatározó. Az alakítás szokatlanul fiatal főszereplőt mutat. Bejövetelekor ragyogó, erőteljes nőt látunk egy kanapén trónolni gyermekei körében: sugárzó, mosolygó arc, aranypikkelyes, vállpántos ruha, amely jólétet és presztízst sejtet, s jól mutatja a gyönyörű, vékony alakot. Később a mosoly fokozatosan eltűnik, gyakorivá válik a homlokráncolás, az arc elsötétülése, a sírás jól látható elfojtása, amely a később még említendő záróképben válik nagyon fontossá. Az aranyruha teljesen kontextusát veszti: a szenvedő, megviselt és a komorodással egyértelműen öregedett testen inkább talált darabként mutat a végkifejlet során. Az álló testtartás Fejő elvesztésétől kezdve különösen merev. Az éneklés számára kényelmetlenül mély regiszterek megszólaltatását követeli Kovátstól, ám ez az alkotói szándéktól függetlenül képes beépülni az önmagától való elidegenedés folyamatába.

Kattrin esetében (Petrik Andrea) mást látunk. A jelmez a gyerekstátuszt hivatott rögzíteni egy hangsúlyosan felnőtt testen (copf, rövid blúz, rövid szoknya, ormótlan barna cipő). Ez egyrészt vizuális keretet biztosít a közhelyszerű, de szépen végigvitt pszichoanalitikus figuraértésnek: némaság-elfojtások-érzelmi kompenzáció, erős mimika, kiéletlen szexualitás. Másrészt viszont épp a szociális helyzetből adódóan ez a test sokkal erősebben képes és hajlamos tárgyiasulni, mint bármely másik, s ennek újra és újra látjuk rendkívül erős (anyagi) jeleit. Eilif eltűnése előtt Fejő egyszerűen félrelöki. Azt csak a néző veszi észre, hogy a férfiaktól óvó erkölcsprédikáció közben Kattrin maszturbál. A legtöbb interakciója a kocsit megtestesítő narrátorral van, így maga is eldologiasul, legalábbis félig. A példák még hosszan sorolhatók. Az önálló cselekvővé válás mint fordulópont ebben az esetben annyira erős teátrálisan, hogy egymagában is motiválná a testjáték vezérszemponttá emelését. Kattrin egyedül marad, és a Kocsival lejátszott rövid némajáték után (amelyet itt sajnos nincs tér elemezni) kiáll a festett vásznak elé bal elöl középre, és úgy riasztja a várost, hogy énekelni kezd egy feltehetően délszláv szakrális éneket. Teszi ezt gyermeki kinézetéhez képest szürreálisan mély hangon, merev, nagyon koordinált tartással. Az elülső járásban oldalazva menekül (az üldözésről csak beszélnek), majd adott pillanatban lenyúl a színpad alá egy mikrofonért, és abba énekel immár háromszoros hangerővel. Így tárgyszerű testi lényből élő mivoltában is technizált médiummá válik, aki egyben hatalmat is birtokol. Lelövetése után a testjáték egy látószögváltás színészi bravúrját hozza. Kurázsi szemével látunk, amíg az el nem fogadja Kattrin halálát, vagyis a test a beletörődés pillanatáig élő marad, ám némasága – amelyet Kurázsi félreért – itt már azt jelzi, hogy a lány halott.

A Kocsi (Nagy Norbert) a halott és az élő állapot közti átmenetet megképezve azt a meggyőződésünket kezdi ki, hogy személyiség és test elválaszthatósága, a túlélés hite egyedül Kurázsi sajátja volna. A szerep a jármű személyi metaforájaként van jelen, s mivel ő mondja a képek elején az összefoglaló szövegeket, végig az elbeszélés élő szólamaként áll előttünk. A Kocsi természetesen folyton változtatja helyét a térben, teste és cselekvései Kurázsi mindenkori egzisztenciális helyzetét manifesztálják. Az alakítás e metaforikus státusza miatt inkább képi elemként tűnik fel, mint dramatikus alakként, egészen addig, amíg tárgy mivoltából kilépve életre nem kel a végkifejletben. A zárlatban a Kocsi ténylegesen ellenáll, gazdája hiába küzd vele egyedül a sötét térben, miközben hátul, a fülkében, tőle elzárva, üvöltve énekli a halottak kórusa, hogy a háborúnak soha nem lesz vége. Ez az a pont, ahol a félhalottság univerzális érvényre tesz szert, visszamenőleg értelmezve a látott sorsokat.

Ha azt mondjuk, ez az előadás elsősorban intellektuális kihívást jelent a befogadónak, nem járunk messze az igazságtól. Ám talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a rendezés statikus, ám nagyon erősen érzéki kép- és hangélmények egymás mellé tételével rákényszeríti a nézőt a folyamatba rendezésre, vagyis az értelmezésre. A dráma felépítése ennek csupán egy rétegéhez ad mintát. S ha utólag belegondolunk, hogy ezek a pusztulás vagy inkább az elpusztulás képei voltak, úgy tetszhet, tanúk vagyunk a holtak és félholtak közt. Tehát ránk hárul a feldolgozás kötelessége. Ha így van, hosszú és nehéz munkát rótt ránk ez az előadás. De talán innen könnyebb konkretizálni egyénileg is az emlékezés feladatait.

Gyermekjátéknyelvek

2011.11.01. 12:42 | mvince | Szólj hozzá!

Fancsikai-Gulyás-Schilling, Krízis, 2011
Ha a néző egymás után egy filmet (jp.co.de), egy operát (Hálátlan dögök), majd prózai színdarabot (A papnő) lát egymás után, akkor hiába közös a tér (a Trafóé), s hiába fogja keretbe a hármat az alaptörténet [lásd összefoglalva a Trafó honlapján: http://www.trafo.hu/hu-HU/program_2119, letöltve: 2011. 10. 31.,11:43], nehéz egységesítő szempontot találni az értelmezéshez. Olyat, amely a témavilágot és a formanyelvet is megragadhatóvá teszi. A kritikák valószínűleg ezzel szembesülnek először. [ezt sejteti a szöveg elején Ady Mária, Tragikus infantilizmus, http://szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=36182:tragikus-infantilizmus&catid=13:szinhazonline&Itemid=16 , letöltve: 2011. november 1., 12:03] Meg kell keresni ilyenkor azt a rejtett alapbenyomást, amely végigkíséri a nézőt a folyamaton, és szavakba foglalni.
Ez ebben az esetben az a tény, hogy kuriózum ennyi gyereket színházban nézni, ahol nem diáktársulatról vagy gyermekkórusról beszélünk. Lehet látni és tudni is (a műsorfüzetből), hogy nem rendelkeznek professzionális színházi tapasztalatokkal. Mégis rájuk figyelünk. Zsigeri módon. Félórákig. Mert nem tudunk mást tenni.
A gyermek itt alanya és tárgya mindennek. Az ő játéka az egész, szerepe az áldozaté. Játék és áldozatszerep: ez lesz a két csomópont a továbbiakban.
A trilógiában visszatérő tematikus elem a játszás sikertelen, helytelen volta, lehetetlensége. A film egésze erre van felfűzve. Balázs önmegismerési kísérlete nyilvánossá tett fantáziaműködtetés, amelyhez nem talál társakat és formákat. A történet és a képvilág párhuzamos töredezettsége a szabálynélküliséget, az átláthatatlanságot sugallja. A Balázson kívüli világ, vagyis a professzor jp.co.de-definíciója, és az anya figyelmeztetése, hogy ne legyen színész, érthetetlen és beszűkítő a játszás számára. A káoszban végül természetes módon kerül egymás mellé az öngyilkosság erőltetettsége és az azt érvénytelenítő álmodáskeret esetlegességérzete.
Az inadekvát játszás kerete több szinten íródik tovább az operában. Ide sorolható a sorozatgyilkos ítélkezői szereptévesztése, de sokkal inkább érvényes ez a gyermekáldozatok sorsára. A játék dr. Gát betegeinél a feszültségoldás módja lehetne, de a gyerekek eleve azért kerültek pszichiáterhez, mert nem vagy rosszul játszottak. Kifejtve ez Hajninál, az óvodásnál a legnyilvánvalóbb, akinek a játék csupán a piszkosság veszélye. De legalább ilyen fontos a zenei és a poétikai kód mint nyelvjáték félrecsúszottsága. A librettó (Schein Gábor műve) a túlismétlés, az elhallgatás, az allegória alakzatai szerint szerveződik, csupán körülírja vagy utalásos módon közli azt, amit ki kellene mondani („Külön szobát szeretnék.”, „Bújj, bújj, zöld ág...”, stb). Ugyanígy oda nem illő az atonális narrációs keretbe a kamaszlány önátadása jazzben, vagy a vert csecsemő eseténél hallható kíséret, mely Bach Máté-passióját imitálja. Ezek külön-külön persze mind alapvető értelmező funkcióval rendelkeznek, a trauma-újraírás játékhelyzete felől viszont kerülőút-jellegük fontos.
A papnőben a játék önkeresési és traumaoldó szerepe egyesül a drámaóra keretén belül. Ez a rész motiválja legerősebben a játékfogalom alkalmazását. A felmerülő és megtárgyalt kérdések, megoldási javaslatok közvetve vagy közvetlenül a közönségnek is szólnak, minket kérdezgetnek a gyerekek, párbeszédben állunk velük. A hátteret bemutató filmbejátszások az értelmezés kirakósjátékának képzetkörét hozzák elő. S nem véletlen, hogy ebben a részben a legtöbb a humor, a vicc felforgató célzata itt jelenik meg közvetlen viccmesélésben, szerepjátékokban, stb. Így lehet a mikrofon előtt állás helyzete a gyónás megjelenítése s annak felülírása is rögtön, hiszen a (nem látszó) fülke adta intimitás relativizálódik a közönséggel szemközt. Ez ki is ütközik, mikor pár perccel később ugyanez a mikrofon már egy elképzelt szereplésnek ad keretet az X-faktorban, a gyermeki vágyálmok önparodisztikus kiéléseként.
A tanárnő (Sárosdi Lilla) elmenekülése viszont megfosztja a diákokat a játék lehetőségétől, mert ő maga a szabály, a keret, a forma. A drámaóra diskurzuskereteit a hittanóra protokolljellege váltja fel. Felállni, beszélni, leülni. A diákok ettől kezdve alig néznek egymásra, az érintés fel sem merül. Az új tartalom ezen keresztül a játék mint ingamozgás, kitérés valamihez képest, itt például a testnevelésóra futóköréhez vagy a hittanóra sablonválaszaihoz képest. A tanárnő megszöktével ennek terei szűkülnek be. A pszichés nyomást persze értjük, kiáltó az arcjáték hiánya a papnál (Bartha Lóránt) és a tornatanárnál (Terhes Sándor), legalábbis tanárnő érzelemtelítettségéhez képest. Ugyanakkor a tanársággal járó szociális felelősség súlyosabbnak mutatkozik, mint a magánélet krízise (pl. a kis Balázs {Bíró Kálmán} kiközösítése.) Egy olyan faluban ugyanis, ahol a diákok szüleik nyílt rasszizmusát visszhangozzák, s egyesek visszasírják a kollektivizálást mint a biztos munka zálogát, a menekülés egyszerűen nem megoldás. A zárókép maradandó: látjuk a pesti interjú felvételét, ahol a nő nem tudja megmondani, 10-15 év múlva lesz-e köze egykori tanítványaihoz, eközben a gyerekek róják a köröket a filmvászon alatt, ki tudja, meddig.
Mindebből adódik az áldozati pozíció, ez is végigvonul a trilógián. Ennek összegzése az este legerősebb, műfajközi képe. A tanárnő visszatérte után felmegy a templomtoronyba, és összevész az ott bújkáló ellenlábassal, a pappal. Ezt eleinte filmen látjuk, majd egy adott ponton elsötétül a kép, és a fönt-lent pozíciót mrgtartva meglátjuk a két embert a színházi térben vitatkozni. Köztük ott állnak a gyerekek, szoborsorban, némán, riadtan. Az ész-hit vita igazsága nem egyik vagy másik félnél van, hanem a gyerekekben, középen. S itt értjük meg újra, hogy az érintetlenség, a sebezhetőség volt az az erő, amely figyelmünket végig a gyermekeken tartotta. Az, ami megbénítja a nyelvet a tanárnő elmenekülése után vagy korábban az orvos előtt, az abúzusról való beszédnél. Ami a katasztrófát magától értetődőnek veszi.
A Krízis, látjuk, itt nem homogén jelenség, csak egy hozzávetőleges vonatkoztatási pont. Huszonegynéhány gyereken keresztül értjük újra a szót, amely valóban szerteágazóbb, mint a mostanában megszokott-megunt válság. [Vö. a címértelmezést Ady Mária idézett cikkében, i. h., letöltve ugyanakkor.] De az az esztétikai tény, hogy a gyermek játéka még panaszként, hiányként is képes eredendő lenni, figyelmet vonzani, némileg enyhíti a trilógia átható szkepszisét.

Címkék: játék gyermek trafó gulyás 2011 krízis schilling dargay fancsikai

A kritikus (néző)pont

2011.10.16. 14:50 | mvince | Szólj hozzá!

Előszó helyett
A felületem önmegnevezése színházkritikai blog. Furcsa egyvelegnek tűnhet ez. A blog értelmezése nem feladatom, lásd a honlap véleményét a kérdésről. Még a színházzal is ellennénk valahogy (egyelőre). De kíváncsi lennék, az olvasók közül ki mit mondana arról, mi a kritika, a kritikus, vagy mitől kritikai egy vélemény vagy egy szemlélet.
Első közelítésben: valaki beszél (ír), mégpedig művészetről, értelmező céllal. A mi esetünkben színházról, rövid-, esetleg középtávú fogyasztásra. Ennyi, ami bizonyos. Mondhatom, nem valami sok. Valamiből ki kellene indulni. Annál is inkább, mivel valahogy reagálnom kell arra az ellenvetésre, mely szerint az utólagosság eleve torzít, vagyis a színházról való beszéd csak akkor lehetne hiteles, ha úgy működne, mint a sportközvetítés, s ez nyilván abszurd.

süti beállítások módosítása